A Fényfiú 1.

( lélektani misztikus- dráma )
 

"– Éld meg a fájdalmat, ne küzdj ellene- végül engedd el. A Tisztánérző erőd nem átok, bár az egyik legkíméletlenebb képesség. Olykor a legborzalmasabb dolgokat is érezzük.. Ám ezzel együtt jár, megannyi öröm és boldogság. Ne azzal foglalkozz: Ki mit gondol rólad."

Danee / A_Boii /

I. Fejezet: A kislány kérése

A fiú neve Dani. Legalábbis így hívták azok, akik elég közel kerültek hozzá, hogy megkérdezhessék. A faluban csak úgy emlegették: "a Halkszavu, ki a fák közt suttog a semmivel".

Pedig nem a "semmivel beszélt. Hanem azzal, amit más nem látott.

A falu szélén, egy mohás kőházban élt nagyanyjával, ki vak volt, de mindig úgy fordult felé, mintha látná minden mozdulatát. "Nem a szemeddel kell nézni, hanem a szíveddel" – mondta gyakran. Daniel már egészen kisgyermek korától értette ezt, mert ő is látott… máshogy. Álmában idegen helyeken járt. Néha tengerpartokon, máskor ismeretlen szobákban, ahol emberek sírtak, nevettek, vagy haldokoltak – s amikor reggel felébredt, tudta, azok nem csak álmok voltak. Tudta azt is, hogy valaki aznap békére lel, ott járt, egy másik világ határán.

Egyik reggel, mikor a falu felett nehéz köd ült, a levegőben valami megváltozott. A fák nem susogtak, hanem hallgattak. A madarak sem csiviteltek, hanem figyeltek. Dani pedig érezte: ma valami történni fog. Ahogy kilépett az erdei ösvényre, egy kislány állt előtte. Ruhája szaggatott, mégsem fázott. Haja úgy lengett, mintha víz alatt állna, és a szemei üresen csillogtak, akár holdfény a tavon.

– Te vagy az? – kérdezte a kislány, de hangja nem a szája felől jött. – Aki lát minket?

Dani bólintott. Nem félt. Soha nem félt. Az érzékei, a belső fénye úgy működött, mint másnak a légzés: természetesen.

– A nevem Gabriella – mondta a kislány. – Elvitte a víz a testem. Senki nem talált meg. Az anyám még mindig vár… Kérlek… mutasd meg neki, hol vagyok.

Daniel szíve nehéz lett. A fájdalom, amit a lelkek hordoznak, mindig átszivárgott hozzá. De bólintott. Nem az ígéret miatt. Hanem mert ez volt ő. A Tisztánlátó és érző.

Aznap este a falu kútjánál állt meg. Az asszony, aki minden este ott sírt a sötétben, Gabi anyja. Dani csak leült mellé. Nem szólt sokat. Annyit mondott halkan:

– Az erdőn túl, hol a gyökerek összefonódnak… ott alussza álmát. Már nem fázik.

A nő először értetlenül nézett rá, aztán… eleredtek könnyei. Nem a fájdalomtól. A békétől.

A rendőrség néhány órára rá, meg is találta a kislány testét egy nádasban.

II. Fejezet: A Másik 

Aznap este a hold sápadt korongként feszengett a fák között, mintha figyelne. Dani a patak partján ült, mezítláb, ahogy mindig, amikor hívást érzett. Fehér ingébe kapott időnként a szellő. A víz tükrén arcok suhantak végig – régiek, ködösek, elveszett gyermekkori álmok.

Ekkor megmozdult valami a túlsó parton. Nem árnyék – hanem jelenlét.

Egy fiú állt ott. Nála valamivel idősebb. Ruhája poros, szeme zöld, mint a moha, és tekintetében ott izzott valami ismerős… valami, amit Daniel nem tudott szavakba önteni, csak érzett.

– Te is hallod őket? – kérdezte az idegen, hangja nyugodt, szinte szél-simogatás.

Daniel meglepődött. Fürkésző tekintettel figyelt.

– Éjjelente álmodom valakivel, aki segíti a halottakat, lát eseményeket előre amik később bekövetkeznek, Fény kezében… azt hittem, csak képzelem. De most, hogy itt vagy… – A fiú hangja elcsendesült.

Dani először mosolygott valakire, aki megérthette.

– Nem képzelet – mondta halkan.

Csend telepedett rájuk, nem kínos, inkább szent. Az idegen egyszerre leült Dani mellé, a partra. A két lélek, kik más világokat láttak, végre egymásra találtak.

– A nevem Daniel – szólalt meg. – Az emberek félnek tőlem. Mert amikor megérintek valakit, tudom, mit rejt a lelke. Néha még azt is, amit ő maga sem tud.

– Én Richard vagyok – válaszolt a fiú. – És nem vagy egyedül többé.

Rich tekintete fellobbant, mintha egy mécses gyulladt volna benne. Nem csupán öröm volt ez – hanem megkönnyebbülés.

Ekkor megrezzentek a fák. Az éj megváltozott. A patak tükrében valami más jelent meg – nem szellem, nem látomás. Egy alak, köpenyben, arctalan, mégis… figyelő. Dani felállt.

– Látod te is? – kérdezte.

– Igen… Ő nem a túlvilágról jön. Az élők közül való. De mégsem ember.

A rövid, fekete hajú Richard közelebb lépett hozzá. A két fiú egymás mellé állt – a sors egy pillanatra összeillesztette őket.

Mert ahol fény van, ott mindig árnyék is támad. És azok, akik képesek látni – képesek megváltoztatni is, amit látnak.

A Fényfiú – III. Fejezet: Köpeny és a Hangok

Az idegen köpenyében mozdulatlanul állt a patak túlsó partján. Arca nem látszott, csak jelenléte volt sűrű – mintha nem is embert, hanem gondolatot figyelnének. Egy emléket, ami testet öltött.

Daniel előrébb lépett, bár nem közelíthette meg a vizet. A fiú érzékei minden rezgést figyeltek: fák visszahúzódtak, a levegő zizegett. Ez nem szellem. És nem is látomás.

– Ő terelt ide engem – suttogta Rich, és a hangja meglepően biztos volt. – Már gyerekként is éreztem… egy hang vezetett. Azt hittem, jószándékú.

– Lehet, hogy az – mondta Dani, de a szíve mélyén tudta: ez a valaki nem tartozik sem a fényhez, sem a sötétséghez. Ő a választás határa.

A köpenyes lény ekkor megszólalt – nem hanggal, hanem gondolattal. Telepátiával.

"Két út. Két sors. Egy döntés."

A fiúkra egyszerre nehezedett a jelenlét, mint hideg kő a mellkason. A lény nem fenyegetett – próbára tett. Nem akart ártani… mégis, minden rezdülése azt sugallta: ha gyengék, elbuknak.

"Az egyikőtök lát, mert kell. A másik, mert választotta."

Dani szíve beleremegett a mondatba. Mit jelent ez? Ő… örökölte képességeit. De Rich?

– Gyerekkoromban… kértem, hogy lássak. Amikor az apám eltűnt, könyörögtem, hogy mutassa meg a világ, mi történt vele. És akkor… elkezdődött. - hajtotta le fejét a fekete hajú srác.

A köpenyes továbbra sem mozdult, de valami megváltozott.

"Egyikőtök hozza a kulcsot.

Ekkor a víz elcsendesedett. A köpenyes alak lassan elhalványult, mintha önként felednék el őt a világ szövetei. A patak vize ismét higgadt lett. A fák újra lélegeztek. És abban az éjszakai csendben, mikor a világ újra elengedte fényét, a két fiú megértette: nem véletlenül találkoztak. És nem véletlenül most.

Mert valami közeleg. Egy régi erő. Egy elfeledett titok. És ők – ketten – talán az utolsók, akik még látják, mielőtt mindent elnyelne a homály.

A Fényfiú – IV. Fejezet: A Nagyanya Titka

A reggel ködös volt és nyirkos, de nem szokásos módon. A fák levelei szürkészöldnek tűntek, mintha valami kiszívta volna belőlük a színt. A barna szemű fiú, Daniel hallotta, ahogy az erdő suttog – fák figyelmeztettek. Richard eltűnt mellőle.

Visszasietett a házba, ahol nagyanyja egy gyertyát gyújtott – pedig már nappal volt. A vak asszony mindig tudta, mikor történik valami, amit nem látnak a szemek.

– Ő eljött, igaz? A köpenyes.– kérdezte halkan, mintha maga is csak most eszmélt volna rá.

Dani bólintott. Aztán halkan megkérdezte:

– Ki ő?

A nagyanya sóhajtott. Egy hosszú, fáradt sóhaj volt ez, amibe évszázadok bölcsessége vegyült. Vagy fájdalma.

– Ő nem egy… valaki. Emlékezik. És azért jön, hogy mások felejtsenek.

Daniel összevonta a szemöldökét.

– Hogy?

Az asszony kezével lassan végigsimított a levegőben, mintha egy láthatatlan fonalat keresne.

– Volt idő, mikor több Látó élt. Nem ketten, nem tizen – Százak. Ők őrizték az egyensúlyt. Tudtak a világok közti ajtókról, és tudták, melyiket szabad kinyitni. De egy közülük elárulta a rendet. A tudást felhasználta. Hatalmasnak. Istenivé akart válni.

– És?

– És azóta elnémultak a kapuk. A Látók eltűntek. Kivéve néhányat… akiknél a vér őrzi a fényt.

A fiú megdermedt. A vér- örökség.

– Rólam van szó?

A nagyanya bólintott. Arcán nem volt sem félelem, sem öröm. Csak elfogadás.

– A te édesanyád… is Látó volt. Egy Boszorkány. Csodálatos hatalommal. Ő is látta közeledni azt, amit más nem. Miképp én. Az arctalan alakot is.

Daniel szinte suttogva kérdezte:

– Ki az?

A szél hirtelen feltámadt odakint, és a gyertya lángja megremegett.

– Karlton… a feledés entitása. A kapukból szivárgó sötét. Nem gonosz. De üres. Elvesz, amit talál. Ha bejut, a világ nem pusztul el… csak elnémul. Eltünteti magát.

Dani szíve hevesen vert. Nem csak a félelemtől. A felismeréstől inkább.

Ezért látott. Ezért érzett. Ezért volt ő más.

– És Richard? Ő miért lát?

A nagyanya elmosolyodott. Nem szomorúan, inkább… szelíden.

– Ő választotta. Nem a vér, hanem a szándék hívta. És ez az, ami igazán ritka. Egy választott. Egy örökségből fakadó Látó. És egy kapu, ami nektek nyílik.

Daniel felállt. Most már tudta: nem csupán figyelnie kell. Cselekednie is. Meg kell hogy ismerje önmagát végre. Aznap este, amikor újra találkozott Richarddal az erdő peremén, mindketten tudták: a történetük csak most kezdődik igazán.

V. Fejezet: Az Első Kapu

Az erdő aznap este energizáltabb volt, mint valaha. Nem csak fák álltak közelebb, mintha összehajolnának titkaik felett – a fény is nehezebben tört át a lombokon. Mintha maga a természet tartotta volna vissza a külvilágot.

Dani és Rich nem beszéltek. Nem volt szükség szavakra. A köztük lévő kötelék – két különböző út, mégis ugyanaz a cél – most már érzéssé vált, ösztönné. S fel-fel csillant egy-egy szikra mikor egymás szemébe pillantottak.

A nagyanya utasítása egyszerű volt:

"Keressétek meg az első kaput. Ott, ahol a világ elfelejti önmagát. Két misztikus fűzfánál."

Richard állt meg először a két nagy, öreg fűzfa előtt.

– Itt van. Érzem – mondta.

Daniel megérintette társa vállát, majd látomást kapott, amiben ő az egyik fát érinti, Richard pedig a másikat és megnyílik egy portál köztük.

Így is tettek! Áthaladtak a résen...Mi vonzotta is magába a fiúkat, mint éhes száj- a sültcsirkét.

Egy kis tisztásra léptek ki. Közepén egy kút állt. Régi, kövekből rakott, mohos szélű. De nem volt benne víz. Csak sötétség. Mély, feneketlen árnyék. Mégsem volt ijesztő – inkább… vonzó.

– Ez az átjáró – suttogta Dani. – De nem kívül van. Belül.

Mielőtt bármit tehettek volna, a fény kihunyt.

Mikor kinyitották a szemüket, már nem a tisztáson voltak.

__

A fekete hajú srác egy hatalmas, hóval borított mezőn állt. Körülötte csak csend, de a csend túl tiszta volt. Nem természetes. Az emlékei között járt.

Egy hang szólította meg. A saját édesapjáé.

– Miért kerestél engem, fiam?

Rich megtorpant. A férfi állt előtte, ahogy emlékezett rá: mosolygott. De mosolya nem volt igazi. Fájdalom tükröződött.

– Mert nem tudtalak elengedni. Mert azt hittem, ha látni tanulok, majd visszakaphatlak – mondta őszintén.

Az apa tekintete lágyult. És a mező – hirtelen virágba borult. A hó elolvadt. A kapu átengedte őt.

__

Daniel is egy másik helyen tért magához. Tengerparton. Maga mellett a saját arcát látta – de a fiú nem mozdult. Csak nézte őt. Várta.

– Miért akarsz segíteni azoknak, akik már nincsenek? – kérdezte az árnyképe.

Dani nem habozott.

– Nem csupán a halottak fájdalmát viselem. Hanem az élőkét is, akik nem tudnak továbblépni.

Az árnykép halkan bólintott.

– Akkor menj tovább.

És a tenger vize eloszlott. A kapu átengedte őt.

__

Mikor újra magukhoz tértek, már a kútnál álltak – de valami megváltozott.

A kőre szimbólum égett: egy nyitott szem, benne egy ragyogó csillaggal.

A lágy szavú fiú suttogva mondta:

– Az első kapu… befogadott minket.

Richard mellé lépett. A kút már nem volt üres – víz csillogott benne, tisztán és békésen.

De a levegőben valami rezonált. Egy gondolat, amit nem ők mondtak ki:

"Készen álltok. De Karlton már úton van."

VI. Fejezet – Az Őrző

A fák sűrűje mögött a halkabb lett az éter, mintha az idő is visszafogta volna lélegzetét. Dani már nem érzékelte a madarakat, a rovarokat, sem a szél hangját – csak a saját szívverését hallotta, tompán és kitartóan, mint egy ősi dobot egy szertartás közepén.

A tisztás szélén állt. A fű égszínű fényben derengett, ahogy a nap sugarai áttörtek a lombok résein. Richard eltűnt. És ott volt Ő – az Őrző.

Egy alak, aki nem egészen ember, s nem is angyal. Magas, mozdulatlan, és valahogy ismerős. Ruháját mintha csillagok szövetéből szőtték volna: ragyogott, mégsem vakított. A szemei mélyek, mint az idő, és tükröztek mindent, amit a fiú eddig elrejtett önmaga elől.

"Te vagy hát az," suttogta az Őrző, hangja egyszerre szólt kívül és a fiatal érző bensőjében is. "A Fény gyermeke. Aki lát. Aki tisztán érez."

Daniel nem tudta, honnan ismeri a hangot – talán álmaiból. De nem félt.

"Miért én?" kérdezte halkan.

Az Őrző nem válaszolt azonnal. Egy mozdulattal előhívott a levegőből – emléket, amely Dani köré hajlott, mint egy fátyol. Egy kisfiú sikoltott, egy ablak betört, egy nő zokogott. Daniel lehunyta a szemét. Ez az övé – rég elfeledett, mégis valós.

"Azért, mert te nem csak látsz, hanem érezni is tudod azt, amit más soha. A világ sebzett, Daniel. És a te fényed nem csupán ajándék. Hanem kulcs."

"Kulcs… hova?" - kérdezte.

"Az igazsághoz. A múltadhoz. És ahhoz, ami még csak ezután jön."

Ekkor az Őrző kinyújtotta kezét, és tenyeréből finom, aranyló szálak nyúltak Dani mellkasához. Nem fájt – inkább megnyílt tőle, mintha egy ajtó tárult volna fel önmagában. Emlékek, érzések, hangok és nevek ömlöttek át rajta – és a sötétség, amelytől eddig félt, most értelmet nyert.

"Vannak, akik már figyelnek téged," mondta az Őrző. "És lesznek, akik el akarnak majd hallgattatni."

"És te velem maradsz?"- kérdezte a fiú, szinte gyermekien.

Az Őrző mosolya kellemes volt. "Én ott leszek… de nem mindig láthatóan."

A tisztás hirtelen elsötétült, ahogy a felhők betakarták a napot. Dani egyedül maradt – de már nem ugyanaz volt, mint aki ide érkezett. A mellkasában ott lüktetett a fény, amit soha többé nem lehetett elrejteni. Megkezdődött az igazi út.

VII. Fejezet – A Fénykép

Az erdőből visszafelé vezető ösvény más volt, mint amin Daniel jött. Mintha minden lépése újraírná a tájat, mintha a világ érzékelte volna, hogy valami megváltozott benne. Már nem csak egy különleges fiú volt. Ő volt a Fény hordozója.

Ahogy haladt a város pereme felé, a levegő sűrűbb lett. Nem fizikailag – hanem valahogy… az érzékelése. Érezte, hogy figyelik. Nem az Őrző, nem is az emlékei visszhangja. Ez valami hidegebb. Üresebb. Egy jelenlét, amit ő maga tudott azonosítani – még ha még nem is értette, honnan. Richardot kereste.

A város szélén, egy elhagyott üvegház mellett idős nő állt. Ruhája olyan, mint egy régi ápolóköpeny – sárgás, foszladozó. Nem mozdult. Nem pislogott.

Dani megtorpant.- figyelt.

A nő ajkai szinte hangtalanul mozogtak:

"Ő már tud rólad… futnod kellene."

A fiú lassan közelebb lépett, de mire pislogott egyet, a nő már nem volt ott. Sem nyoma, sem árnyéka. Csak egy régi fénykép hevert a földön – egy kisfiúról, akinek szemei kísértetiesen hasonlítottak Danielére. De a kép sarkán egy dátum állt: 1953. november 7.

Ujjai remegtek, ahogy felemelte. A fénykép hátoldalán egy szó felírva tintával:

"Érkezik."

A fiú érezte, hogy szívében a fény most nem lágyan pulzál, hanem erősen, zaklatottan. Valami valóban közeledett.

- Ki vagyok én… valójában?

VIII. Fejezet – A Fénykép Árnyéka

Dani hazatért. Oda, ahol még édesanyja velük élt.

A fénykép ott hevert az asztalon, egy gyertyafényes szobában. A lakásban, ahol anyja aludt másik szobában, minden zajtalan – kivéve a kép sarkán repedező időt. A dátum újra és újra átfutott szemén: 1953. november 7.

Nem volt értelme.

A tükörbe nézett. Szemei mélyebbek voltak, mint korábban. Egy kisfiú a képen – olyan, mintha ő lenne. Vagy valaki, akinek az emlékei most már az ő vérében éltek tovább.

Halkan elővett egy régimódi magnót a szekrényből – azt, amit apjától örökölt. Felvételek, amiket senki nem hallgatott meg, sorban álltak benne. És az egyik kazettán egy címke állt:

"3. interjú – E. fiú – Nov. 1953."

Lejátszotta.

A hang sercegett, de valóságos volt. Egy gyermek szipogott a háttérben, majd egy nő kérdezte:

– Miért rajzoltad ezt a jelet a falra, Dani?

A fiú hangja remegett:

– Mert… a másik fiú mondta, hogy véd. Aki a tükörből figyel. Ő Richard.

A fiatal Érző szíve megállt egy pillanatra. Ez nem lehetett… ő? Nem élhetett akkor. Nem lehetett ott. De a hang ismerős volt. A fájdalom. Az emlék.

Aztán a szalag sistergett, és egy másik, rideg hang került a felvételbe:

– Ez nem egyszerű skizofrénia, doktor. A jelek valós értékeket képeznek. És figyeljük.

A kazetta leállt.

IX. Fejezet – A Sötét Tanítvány

Az éjfél elérkezett, és Daniel úgy érezte, valami átsiklott a világ határán. A gyertyák lángja megmozdult, de nem volt huzat. Az árnyékok megnyúltak, és egyikük nem mozdult vissza.

A sarokban állt valaki. Vékony, hosszú alak. Arcán fekete maszk, amely mintha bőréből nőtt volna ki. Hangja olyan, mint az üres terek – visszhang nélküli:

– Az emlékek elégnek. De te túléltél.

Dani ösztönösen hátrált, megszédült ám a fény, mi benne lakozott, most lassan felizzott. A Sötét Tanítvány azonban nem félt.

– A Fény ősi – de nem mindenható. És én… én vagyok annak, amit elfeledtél, az utolsója.

A maszkos alak felemelte kezét – a levegő megfagyott. A falon a fénykép megremegett, majd lángra kapott, de nem égett el – csak vibrált, mint egy portál.

– Választanod kell. A múltad vagy az utad. A kettőt együtt nem élheted.

És a fiú érezte: a következő döntése örökre megváltoztatja sorsát, önmagát.

X. fejezet – A Választás

A lángoló kép fénye tükröződött Daniel arcán – nem égetett. Melege inkább emlékeztette, mintsem pusztította volna személyét. A múlt hívta. A múlt, amelyről eddig azt hitte, nem tartozik hozzá. Most azonban már tudta: valamikor már élt. Vagy legalábbis valami abból az életből most is benne lüktetett.

A Sötét Tanítvány mozdulatlanul várt.

– Miért választanék múltat, amit nem érthetek? – kérdezte Dani csendesen, miközben keze önkéntelenül a mellkasára simult, oda, hol a fényt rejtette.

– Mert ha nem teszed, más fogja helyetted – felelte a maszkos alak. – És akkor többé nem lesz tiéd neved. Sem a fényed. Sem az akaratod.

Dani lehunyta szemét. A szobában csend lett, de a belsejében forrongott valami. Mint egy kapu, amely eddig zárva volt – most megnyílt.

– Én mindkettőt választom – mondta végül. – A múltat is… és azt, ami még jön.

A Sötét Tanítvány hátrált egy fél lépést. Mert Daniel döntése… megtörte az étert.

XI. Fejezet – Tükörharc

A világ megremegett. A szoba falaiban megrepedt a csend, mintha valaki odakintről megkarcolta volna az időt. Tükrök zizegni kezdtek, s az egyikből – amely addig sima volt – kitörtek a szilánkok.

A harc elkezdődött.

A Sötét Tanítvány egyetlen mozdulattal kihasított sötétséget – fekete energia siklott Daniel felé, mint egy árnykígyó. De a fiú már nem csak egy fiatal erdei boszorka volt. A benne lüktető fény most kilobbant, és pajzsként fordult a támadás elé.

Szikrázott a két erő, amint összecsapott. A falon jelek gyúltak fel – rég elfeledett szimbólumok, amelyeket Dani sosem tanult, mégis tudta: védőrúnák.

– Te még csak tanulod, ki vagy – sziszegte a Tanítvány –, én pedig azok örökségét hordozom, akik a tükrön túlról uralkodnak.

– Én pedig… már nem vagyok gyenge – mondta Dani.

A fény kilobbant. Sötét Tanítvány hátravetődött. Maszkja megrepedt, szemei felvillantak – és egy szó hagyta el száját, először reszketve, aztán gyűlölettel:

– Karlton…

Majd eltűnt.

A szoba újra csendes lett. A tükör már nem vibrált. A múlt visszahúzódott – de a név ott maradt, Daniel gondolataiban:

Karlton…

XII. fejezet – Karlton

A nevet kimondani olyan, mintha valami ősi, elfeledett szót suttognánk bele a világ szívébe. Dani nem tudta, miért ismerős neki. Csak azt: érzi őt, a Vég egyik forrását.

Karlton…

Hajnalban Daniel visszatért az elhagyott városi könyvtárba – oda, ahol néha régi újságokat olvasott, titokban. Ám most, hogy az érzésekben és emlékekben járt- a hely poros, mozdulatlan volt, de egy archivált aktában valami furcsát talált.

1953. november 10. – három nappal azután, hogy a kép készült. Egy haláleset. Egy ápolónő meghalt, "rejtélyes körülmények között" a kórház régi szárnyában. Neve: Franciska Horváth.

Arcát csak egy elmosódott fényképen lehetett látni, de a fiatal gyomra görcsbe rándult. A szemek… ugyanolyanok voltak, mint a látomásban felvillanók.

Franciska nem beteg. Ő volt az egyik Őrző. Egykoron.

Eltűnt. Vagy inkább: más lett. A szövegek szerint különleges adottságokkal rendelkezett. Tisztánérzés, álomjárás, képes volt tükrökön keresztül kommunikálni más dimenziókkal. De valami történt. Eltorzította. Egy próbálkozás… egy kapcsolat a "másik oldal" felé. Egy hívás, amit visszautasítottak.

Franciska nem tudta elfogadni a csendet válaszként.

Ő hozta létre a Sötét Tanítványok Rendjét.

A fiú érezte: a nő nem ellenség. Nem teljesen. Benne még mindig ott lüktetett valami, ami valaha fény volt.

XIII. fejezet – Az Álomidő Kapuja

Dani aznap éjjel nem csupán aludt – átlépett.

Az álom, a látomás elkezdődött: egy kietlen, havas mezőn állt, mezítláb, fehér ingben, miközben hó szikrázott lábai alatt. Az égen lassan forgó csillagok keringtek egy pont körül – fényes torony árnyéka alól, amely nem vetett sem árnyékot, sem hangot. A torony ablakából egy nő figyelte. Egy alak, kinek az arca elmosódott. Haja fekete, mint az éj, a szeme mégis olyan ismerős – és szomorú. Ahogy közelebb jött, Daniel rájött: ő Franciska.

De itt nem volt sötét. Nem volt ellenséges. A nő ebben az álomban más – valaki, aki várt rá.

– Itt vagyok, Daniel – mondta a nő, hangja, mint az eső a leveleken. – Te csak elfelejtetted az utat vissza.

A fiú remegve szólalt meg:

– Ismerlek… igaz?

– Igen. Mielőtt a világ kettéhasadt. Mielőtt eldőlt, ki melyik oldalra zuhan.

Franciska egy tükröt emelt fel. De ebben nem Dani arca jelent meg – hanem két kisgyereké. Egy fiú és egy lány. Együtt játszottak egy régi kerti hintán. A háttérben régi épület: a házuk, de még akkor, amikor élő volt.

– Te voltál a nővérem? – kérdezte a fiú, és maga sem tudta, miért tette fel.

Franciska csak elmosolyodott, szelíden, bánatosan.

– Igen

Daniel szíve megfájdult. Mert érezte: amit lát, nem szimbolika. Egy másik életből, egy másik időből maradt meg. Ők ketten valamikor összetartoztak.

– A sötét nem én vagyok – mondta a nő halkan. – De belém költözött, mikor elhagytak. Amikor a Fény elnémult, ezt válaszoltam helyette. Keresd meg a társadat, kivel érkeztél. Ti összetartoztok ebben az életben.

A hó szállingózni kezdett körülöttük, és a mező lassan elsötétedett. A torony ablakai kitárultak.

– Ébredj, Dani. Ő már tudja, hogy újra emlékszel.

Franciska szemeiben még egy pillanatig fény derült – egy olyan szeretet, amit a fiú nem ismert, de vágyott rá. Aztán… eltűnt.

És egy mondat lüktetett a szívében:

" Meg kell találnom, Richardot!."

XIV. fejezet – Az Árnyak Figyelnek

Dani a könyvtár pincéjében állt, egy elrozsdásodott fémajtó előtt, amit eddig mindig zárva talált. Most azonban nyitva volt. És a levegő mögötte fémes szagú… eleven.

A padlón fekete jelek húzódtak, valami ismeretlen nyelven. Daniel szíve hevesen vert, nem fordult vissza. A belső hang – az a tiszta, csendes fény, amely mindig segítette – most nem szólt. Helyette ő döntött. A folyosó végén egy szoba nyílt. Benne: régi kórházi irattár. És ott, a polc legfelső sarkában, egy lezárt doboz: Franciska személyes aktái.

Ahogy felnyitotta, egyetlen papír hullott ki belőle. Kézzel írt üzenet. A tinta alig volt olvasható:

"A fény és az árnyék testvérek. Aki egyiket meggyógyítja, a másikat is megérinti. Ha elindulsz, már nem leszel ugyanaz."

A mondat alatt egy név állt: Az Őrzők Tanácsa.

És akkor meghallotta a lépteket.

Egy alak állt mögötte az árnyékban. Magas, arcát csuklya fedte. Nem a Sötét Tanítvány volt – ez az alak más. Nyugodtabb… mégis érezte erejét.

– Túl mélyre ásol, Fényfiú – szólt az alak. – Vannak szabályok. És vannak ajtók, amiket nem mi zártunk le. Ha kinyitod őket, más is átjöhet rajtuk.

Daniel az alak felé fordult, kezében szorítva a levelet.

– Már eldöntöttem.

Az alak lassan bólintott.

– Akkor készülj. A Sötét Tanítvány csak hírnök volt. Érkezik mestere.

Tovatűnt a csuklyás forma.

XV. fejezet – A medence "mélye"

A levél hátoldalán, amit Daniel a könyvtár mélyén talált, halvány tinta nyomai rajzolódtak ki a fény alatt. Nem szöveg volt – térkép. A vonalak szinte lélegeztek, mintha a papír maga is emlékezne.

Egyetlen helyet mutatott:

"Feledés Kapuja – a Hool- park alatt"

Dani már járt a Hool- parkban. Egy elhagyott városrész közepén terült el, mohos szobrokkal, megkopott padokkal, középen pedig egy kör alakú medencével, amelyet rég kiszáradt fák vettek körbe. A legenda szerint a hely egykor gyógyító kert volt, de valami megbetegítette. A látogatók eltűntek. Csak a hűs szél maradt.

Most a fiú, ott állt a kör alakú medence szélén. A térkép szerint alatta van egy lejárat. A kövek közül egyet elmozdított – és tényleg. Egy vasnyílás, bilincs formájú zárral.

Megérintette – és a zár magától kinyílt.

Ez az út csak neki volt szánva.

A levezető alagút hideg, s a falak mentén régi, megperzselődött virágminták kúsztak végig. A lámpa nélküli sötétben tenyeréből halvány, aranyló fény áradt – a saját energiája. Ez most nem csak világított… irányt mutatott.

A járat végén egy ajtó állt, rajta kézzel karcolt szó:

"Visszafordulni most még lehet. De ha belépsz, nem lesz többé az, aki kiment."

Dani habozott. De csak egy pillanatig.

Kinyitotta az ajtót, majd egy energiaportál beszippantotta. Akár egy örvény.

Odabent, Richardot pillantotta meg, amint a fiú ébresztgeti- hiszen eszméletét vesztette. Kerek terem tárult elé. A falak mentén régi tükrök sorakoztak – mind más-más korban készült. Festmények, kódexek.

- Örülök, hogy megtaláltalak! - tért magához a Fényfiú.

A helységben, középen egy emelvény volt. És rajta: egy kőkönyv.

Közelebb léptek, és ahogy megérintették, az egyik festmény megmozdult a falon.

És Franciska megszólalt. A festményből.

– Segíts, Daniel!

Az Érző szíve összeszorult. Mert rájött:

Franciska nem teljesen veszett el. Bezárták. Ide. Egy másik valóságba.

És ő… csak Dani képes kiszabadítani őt.

Richard hüledezett a történtek miatt. Meglepetten, kíváncsian mérte az eseményeket.

XVI. fejezet – A Kőkönyv Lapjai

A kőből faragott könyv első pillantásra rideg és mozdíthatatlan volt. De ahogy Daniel keze hozzáért a fedőlaphoz, az mintha lággyá- élővé vált volna. Finom fényvonalak jelentek meg rajta – a fiú saját energiája életre keltette. A borító lassan felnyílt, és belül nem vésett betűk, hanem élő képek jelentek meg. A lapok nem papírból voltak, hanem áttetsző, csillámló kőrétegekből, amelyek mintha emlékeket őriztek volna.

Első oldal: Franciska gyermekkora. Egy világ, ahol még nem volt sötétség. Egy kolostorszerű helyen nevelték, egykori Őrzők között. Kivételes érzékenysége miatt külön tanították – már kislányként látta a halál közeledtét, az emberek múltját… és néha a jövő egy darabját.

A második oldal: Az első törés. Franciska kamaszként tanúja lett annak, ahogy egy másik Őrzőt – a saját mesterét – elnyelte egy árnyék, amit a tanács nem volt hajlandó megnevezni. Az eset után, mindenki hallgatott. A lány kérdéseit figyelmen kívül hagyták. Ekkor kezdett távolodni a Fény tanításaitól.

A harmadik oldal: Egy kísérlet. A nő egy éjjel titokban belépett az Elfeledett Kódexterembe – oda, ahová csak a legidősebb, legtapasztaltabb Őrzők járhattak. Ott nem kapott információt… de valaki mégis válaszolt. Egy Hang. Egy Érzés. Egy Sötét Valami, ami ismerősként köszöntötte őt. A kapcsolat akkor még gyenge volt, de létrejött.

A negyedik oldal: A döntés. Franciska úgy hitte, hogy a sötétség nem gonosz – csak kitaszított. Meg akarta érteni. Egyensúlyt akart, nem háborút. De a Tanács megtudta ezt, és száműzte. Ekkor tűnt el a nyilvántartásokból. Ekkor kezdett el tükrökön át beszélni… másokhoz. A Sötéthez. A nem gonosz Feledéssel.

A lapok ezután egyre furcsábbá váltak. A kőkönyv képei fájdalommal, emlékfoszlányokkal teltek meg. A nő harcolt, de magára maradt. És valami – valaki – lassan elkezdte átformálni a tudatát. Daniel keze remegett, amikor a hetedik laphoz ért. Az utolsóhoz. Ahol nem Franciska, hanem ő maga jelent meg.

Egy gyerekkori álomjelenet.

Akkor még kicsi volt, alig öt éves. Egy kertben játszott egy fekete hajú lánnyal. A lánynak hideg a keze, de meleg tekintete. Egy tükrös dobozt adtak oda neki, és azt mondták:

"Őrizz meg engem, ha elfelejtenél is. Egy napon visszajövök."

Dani nem tudta: az a lány Franciska volt.

A könyv becsukódott. A terem fényei kialudtak. Csak a festmények keretei világítottak.

És a nő hangja újra megszólalt.

– Most már emlékszel. Akkor gyere értem, Daniel. De vigyázz…

– …mert a Sötét Mester is épp most ért el a második kapuhoz.

- Ki volt ő? - kérdezte Richard.

Dani pedig beavatta a fiút- a történtekbe.

XVII. Fejezet – A Második Kapu

Az Elhagyott Szárny, messze a Hool- parktól, a régi intézmény múltját rejtette. Míg a fiatal boszorkány a fénybe hajolt, a Sötét Tanítvány a repedezett falak közt járt, köpenye alól füst gomolygott. Egy tükörben látták meg a Mester múltját. Megtanulta, hogyan hallgassa a csendet, hogyan nyúljon bele mások elméjébe. Míg mások féltek, ő nevetett. Hűséget fogadott: a Fény hamis. A valódi rend a Káoszban rejlik.

__

Most egy titkos helyet keresett – a Második Kaput.

Az út végén egy ajtó állt, rajta vérrel írt szó:

"Tükör által – igazán."

A sötét mester nem tétovázott. Kinyitotta – és a szoba közepén ott állt egy élő tükör. Nem üveg volt, hanem egy fekete folyadékkal teli keret, amely remegett, ahogy közeledett.

– Nagyúr!… – suttogta, és a tükör válaszolt:

– Közel járunk! A fiú megtalálta a könyvet?

– Igen. A kaput is. Vele jár fiatal Gyógyító is.

– Akkor eljött az ideje. Tud a Gyógyítóról? - kérdezte a félelmetes tükörkép.

- Nem.

- Ne állítsd meg. Vezesd. A Fénynek magát kell eltemetnie.

A Sötét Mester lehunyta a szemét.

XVIII. Fejezet – A Kapcsolat

Richardék elindultak a Második kapuhoz, mit felfedett számukra a tükör.

Amikor beléptek az ajtón, ők is szintén csak egy nagy tükröt láttak a helyiség közepén. Daniel közelebb lépett, és tenyerét a tükörre tette. A jégszerű felület megremegett, és Franciska arca lassan kirajzolódott. Nem gonosz volt – fáradt. Mintha minden erejét arra használta volna, hogy most, csak most megszólalhasson.

– Dani… vigyázz! Itt járt!

A fiú szíve összeszorult. A hangja reszketett:

– Kiszabadítom lelkedet Franciska, rajta vagyok!

A nő szeme megtelt fénnyel.

– Nem biztos, hogy kiszabadulhatok. De te igen… és most hogy rám találtál, önmagadra is ráleltél. Mert a múltunk összefonódott, testvérek voltunk… és amit az árnyék elvett, a fény még visszahozhatja.

A tükör megremegett.

– Menjetek a Harmadik Kapuhoz, Daniel.

De siess…

Ő már megérkezett.

XIX. fejezet – Gyermekkor

A két fiú, hirtelen egy barlang mélyén találta magát. A kőkönyv emlékei után Dani éberen figyelt. Richard is követte az eseményeket.

- Hogy fogod kiszabadítani a nővéred?

- Ha kiismerem önmagam, az erőmet, az utamat. - válaszolt Daniel.

Egy régi kert jelent meg előtte. Kör alakú, fehér virágokkal övezett tisztás. A barlangban. Közepén egy kis domb, rajta egy pad. Ott ült egy fekete hajú, világos szemű kisfiú – Richard. Nem volt benne semmi ijesztő. Inkább olyan, mint akit soha nem kérdeztek meg, akar-e különbözni.

- Ez én vagyok! - jegyezte meg társa.

- Eljön a nap, amikor hozol egy döntést a Fényért. Ez a választás pedig, magaslatokba fog emelni. - ült le az édesanyja fia mellé, az emlékben.

Majd egy új kép ugrott elő, ahol Richard a látást kéri. Az erőt.

- A kódexes szobában olvastam valamit egy fiatal gyógyítóról, ki nem tudja- hogy az.

Néhány évvel idősebb, foltos ruhában. Rich árva volt akkor, egy őrzőcsalád nevelte átmenetileg. Daniel gyakran odasétált hozzá, amikor a felnőttek- egy későbbi emlékben. Érezte benne azt a valamit… amit ő is hordozott. Az erőt.

Egy újabb kép:

– Látod ezt a kis követ, Richard? – kérdezte egy Őrző, és egy kék ragyogó darabot vett elő. Saját arcát látta benne a fiú, majd Dani képét. Egy pillanatra összeolvadtak.

– Ez a Lélekfény. Csak azok láthatják benne egymást, akik Lelkileg összetartoznak. – suttogta a fehér köpenyes.

– Akkor mi…? – kérdezte Daniel.

Richard így szólt:

– Valami okból kapcsolatban állunk.

- De mi lehet az ok?

A barlang egy pontjából termett eléjük a sötét mester, vigyorral arcán, s fekete tűzlabdát hajított az emlékekre, amik szét is foszlottak, eltűntek.

Daniel felrántotta karját, telekinetikusan eldobta a mestert.

Rohanni kezdett a két fiú, még mélyebbre- a barlang fenekére.

A kopasz férfit nem hallották már, de találtak egy gombot a földön, mi valószínüleg az ő köpenyéről esett le. Daniel vette kézbe, s egy látomás villant fel előtte:

- A Gyógyítót kell megsemmisíteni! Hogy ne hozhassa vissza az emlékeit és blokkold a Tisztánérzését. - utasította Karlton a mester.

Véget ért az előérzet, Daniel pedig megosztotta Rich-el.

- Szóval én Gyógyító vagyok. Ezek szerint, vissza kell hoznom az emlékeidet.

- Igen, bár eltörölte az imént őket. Képes lehetsz rá? - kérdezte Dani.

- Megpróbálom.

- Vissza kell hoznod az érzéseimet, a fontos történéseket, hogy kiszabadíthassam a nővérem lelkét.

Richard lehunyta szemeit és koncentrált, motyogott valamit az orra alatt, majd egyszerre eltűntek a barlangból, egy másik helyen találták magukat. Bevált.

XX. fejezet – A Keresztezés

A Harmadik Kapu nem volt rejtve – inkább elfeledve. Egy vasúti alagút mélyében állt, ahol rég nem járt ember. Daniel és Richard együtt ment le. Minden lépésénél a múlt suttogásai kísérték őket.

A kapu kőből volt. Semmi jel, semmi fény. Csak… árnyék.

Megálltak előtte.

És akkor – megremegett a talaj, lábuk alatt.

Egy alak lépett elő. Vörös-barna, hosszú köpenyben. A mester.

Dani nem hátrált. Már emelte is fel a kezét. Nem támadásra – hanem védelemre.

– Ki vagy te? – kérdezte.

A másik hangja üres volt, mint egy visszhang:

– Aki nem fél kérdezni. És nem fél választ adni.

– Miért szolgálod Karltont?

– Hiszek benne. Mert ő az egyetlen, aki képes elhozni a Káoszt, ami a mi lételemünk.

Furcsa volt Richardnak, hogy nem támadja meg őket az alak.

- Tűnj el innen! - szólt rá.

A mester elmosolyodott, majd tovatűnt. Daniel odasétált, ahol ő állt, leguggolt és megérintette a talajt.

- Miért nem akart bántani minket az előbb? - kérdezte Rich.

- Ezt próbálom kideríteni, talán megérzem. - válaszolt Dani.

- Semmi. Daniel felállt, a két fiú a kőajtóhoz lépett.

Egy hang szólt:

– Ha át akarsz menni ezen a kapun, Dani, előbb meg kell válaszolnod:

Fényt keresel… vagy igazságot?

A fiú szíve gyorsabban vert. A válasz nem volt egyszerű.

– Azt keresem… aki eltévedt a kettő között..

– Akkor menj. De tudnod kell: a következő kapunál már nem lesztek egyedül.

A fiúk átléptek a Harmadik Kapun. És mögöttük a világ bezárult.

XXI.. fejezet – A Negyedik Kapu

A világ halkulni kezdett, mintha a levegőt is visszatartaná. Daniel átlépett a Harmadik Kapun, ám semmi nem volt körülötte – sem falak, sem föld, sem égbolt. Csak… fény. De nem meleg, nem barátságos. Inkább kifürkészhetetlen, mint egy gondolat, ami sosem volt a tiéd, mégis belülről súgja a neved.

A léptei nem hallatszottak, de mégis mozgott. Mintha a tér önmagát hajlította volna alá, engedve, hogy elérje a középpontot.

Ott állt egy újabb kapu. A legkülönösebb az eddigiek közül. Nem fából, nem kőből – hanem vízből. Lassan fodrozódott, és Dani látta benne magát – de nem úgy, ahogy ismerte önmagát. Richard követte.

A tükörképében a szemei sötétebbek voltak. A homloka fölött egy halvány fénygömb lebegett. És a háta mögött… Franciska állt.

Ahogy a kezeit a vízkapura tette, az megnyílt. Beléptek.

A túloldalon egyetlen helyiség várt rájuk. Kerek, csöndes, mozaikkal kirakott padlóval. Minden mozaik egy emléket ábrázolt – nemcsak Danielét, hanem azokét is, akikkel valaha kapcsolatba került. A szülei, akikre nem emlékezett. Franciska nevetése, mikor először mutatta neki az "időtlen órát". És a Sötét Mestert – sírva, egy tükör előtt.

Középen egy oszlop állt. Benne egy könyv lebegett, kristályablakkal elzártan: a Lélekkönyv.

Nem lehetett lapozni – nem voltak benne lapok, csak egy üres felület.

De ahogy Dani megérintette a kristályablakot, az megnyílt előtte és a könyv megíródott.

Soraiban ez állt:

"Aki a negyedik kapun belép, nem más helyre, hanem önmagába érkezik. Ha keresed a választ, nézd meg, mit rejtegetsz. Mert amit eltemettél – ott fog a felszínre törni."

Danielt egy erős szellő csapta mellkason, s egy nagyon intenzív látomást kapott. Szaporább lett légzése.

Láttatta magában a félelmeit. A pillanatot, amikor először érzett különcséget. A napot, mikor elvesztette azt, aki hitt benne. És azt a vágyat… hogy valaki végre igazán lássa, elfogadja őt.

És a könyv válaszolt. Daniel hangján – de mintha az belőle szólt volna:

– Nem vagy egyedül, Dani. Az árnyék nem mindig ellenség. Néha csak az, amit nem mertél megszeretni. Ekkor az éter foszlani kezdett. Az oszlop megrepedt, és a Lélekkönyv fényként robbant szét.

Valami ott maradt a helyén.

Egy kristályszilánk – tükördarab, melyben Daniel valódi arca tükröződött. Nem gyerek. Nem harcos. Nem hős. Önmagává váló lélek.

Valaki megjelent a két fiúnak.

Egy Őrző.

– Láttad, amit neked szántak?

A barna szemű srác bólintott.

XXII. fejezet - Kik vagytok?

A kristályterem csendje szinte zavarba ejtő volt. Az Őrző hangtalanul lépett Richard felé.

– A nevem Assondrius – mondta halkan, miközben körüljárta a mozaikokat a padlón. – Úgy tudom, felismerted ki vagy valójában.

- Daniel Gyógyítója. - válaszolt Rich.

- Ez az a kapcsolat. - nézett a fiú szemébe az Őrző.

Dani nem mozdult. A tükördarabot kezében tartotta – izzott. Mintha reagált volna.

– Ő a kísérőm, lelki emelőm- tisztán érzem! – szólalt meg Daniel végül.

Assondrius elmosolyodott, majd eltűnt.

– Éld meg a fájdalmat, ne küzdj ellene- végül engedd el. A Tisztánérző erőd nem átok, bár az egyik legkíméletlenebb képesség. Olykor a legborzalmasabb dolgokat is érezzük.. Ám ezzel együtt jár, megannyi öröm és boldogság. Ne azzal foglalkozz: Ki mit gondol rólad. Tanuld meg kontrollálni az erődet. Segítek benne. - érintette meg Daniel karját Richard.

Megölelték egymást. Dani szeméből egy könnycsepp gördült le, amit letörölt kezével.

A kristályfal egyik pontján megrezdült a levegő – megjelenni látszott egy kép: Daniel gyermekként, egy kórházi szobában. Egyedül volt a kórteremben. Édesanyja szelleme jelent meg az ágy mellett.

– Ő volt az, aki hitt benned? – suttogta Rich. – És elveszítetted.

– Te is elvesztettél valakit?

– Mindenkimet. A kutyámat is.

Dani érezte, hogy a kristály a kezében remegni kezdett. De nem a haragtól – hanem az együttérzéstől. És abban a pillanatban Rich elővette a saját tükörtöredékét. Sötétebb volt, karcosabb. De ugyanolyan.

– Ezek a tükrök… nem fegyverek. Kapcsolatok.

A két fiú közelebb lépett. A tükördarabok fénye összeolvadt.

És abból a fényből, egy hang szólt:

"Az igazi Fénykövetek nem azok, akik elzárják a sötétet. Hanem akik belépnek oda… és fényt gyújtanak."

Daniel lehajtotta fejét.

– Én nem akartam, hogy más fájjon.

– Gondolj, a nagyidra, az erőd okozta örömökre, a Fényre- mi óv és védelmez. -mondta a fekete hajú fiú.

A kristályfény fellángolt. És ebben a pillanatban megnyílt egy új út. De nem a padlón. Nem a falban. Fölfelé. Mint egy spirál, ami a csillagok közé vezetett.

Danielék elvesztek benne.

XXIII. fejezet – Franciska árnyvilága

A tükör fekete volt. Nem csillogott, nem torzított – inkább befelé nyílt, mint egy mély kút, melynek fenekén valami rég eltemetett még mindig lélegzik.

Franciska ott ült előtte, mozdulatlanul, mint egy szobor. Haját már nem fésülte. Szemei alatt sötét karikák árnyékolták be a bőrét, mintha az álmatlan idők súlya festette volna rájuk.

– Érzem őt… – suttogta maga elé, de a hangja mintha a tükörből visszhangzott volna. – Dani közeledik.

Az ujjai végigsimítottak egy régi könyv gerincét. Egy másik Kőkönyv. A tükrön túl. Lapjai most már tele voltak írással – de nem tintával: emlékekkel, jelenések képeivel. Egyik lapon Daniel, ahogy lehunyja a szemét. A másikon édesapja könnyei. És a harmadikon…

…Franciska gyermekkori énje. Egy kislány, akit az idő elfelejtett.

– Te is láttad őt, igaz? – kérdezte halkan a tükörképétől. – Azt a gyermeket, aki valaha voltam.

De a tükörkép nem válaszolt. Csak átsiklott a saját árnyékán. A szemei vörösen izzottak, mintha valaki más is figyelné a beszélgetést. Valaki, aki nem ő volt.

– Daniel a fényfiú. Most visszatér. De vajon… hoz-e számomra is megváltást?

A terem, amelyben élt, nem volt több, mint egy omladozó hely emléke. Falai között órák álltak – mind különböző időt mutattak. Egyik megállt az ő elzárásának percében. És középen, egy tükörtrónon ülve, ott lebegett az Árnyarc, akit Franciska már régóta hallott suttogni. Egy női hang, torzan és hívogatóan:

– Ha visszatér… mit mondasz majd neki?

– Hogy vártál? Hogy figyelted? Hogy ő az egyetlen, aki még emlékszik rád?

Morgana lehunyta szemét.

– Azt mondom majd neki… Köszönöm! És hogy a sötétség, távozzon belőlem!

A tükör halvány rezgésbe kezdett.

Képek villantak fel benne: Dani a kristálykapukon át. A fény, amit a szívéből sugárzott. És Richard… aki kísérő.

Morgana szeme lassan megtelt könnyel.

És ekkor…

A tükörön egy hajszálnyi repedés jelent meg.

De nem a pusztulás jele volt. Hanem a valóság áttöréséé. A szabadulásé.

XXIV.. fejezet – A Tükörkapu Megnyílása

A spirálút, amely felfelé vezetett a kristályteremből, vakító fényben úszott. Danielt nem kísérte zaj – de minden gondolata visszhangot vert a térben. Valaki újként, aki most tanulja újra, mit jelent létezni fény és igazság között. Richard mögötte haladt.

A levegő ritkult, a fény sűrűsödött. Aztán hirtelen… minden eltűnt.

És egyetlen tárgy maradt előttük lebegve:

Egy tükör.

Nem közönséges tükör volt – mintha a világ szeme lett volna. Pereme ezüstből, amelyen elfeledett rúnák izzottak. A felülete nem visszatükrözött – átlátszott. És a túloldalán…

Franciska.

Ült, mozdulatlanul. Mint egy alvó királynő egy másik sík trónján. A haját sötét fátyolként borította be a vállára, tekintete egyszerre volt szelíd és végtelenül fáradt. Dani gondolataiba merült – és egy emlék hasított belé, gyermekkori, halvány, álomszerű:

Egy nő lehajol hozzá, és a homlokára teszi a kezét.

– Te vagy a Fény. Ne feledd, még ha minden el is sötétül.

Édesanyja volt, abban a percben, azon a helyen- erőt és önbizalmat adott a fiúnak.

Richard megérintette a vállát.

– A pillanat.

Daniel lassan kinyújtotta a kezét… és megérintette a tükörfelületet. Az megrezzent. Mint a víz.

És akkor – a túloldalon – Franciska is kinyújtotta a kezét, nagyon megörült nekik.

A két tenyér találkozott, a tükrön át. Fény szökkent belőlük, nem hideg, nem vakító – hanem igazi. Meleg, hívogató, eleven. És a tükör… továbbrepedt.

De nem tört össze – kibomlott. Mint egy virág. Mint egy új dimenzió születése.

Morgana lassan átlépett.

Nem volt sem mennydörgés, sem világégés – csak egyetlen lélegzet a világmindenségben, amit három lélek egyszerre vett.

Daniel, Franciska, Richard.

Három külön élet. Három külön sors. És most végre: együtt.

– Daniel… – szólalt meg Morgana, hangja mint egy régi altató dal – Köszönöm!

Dani bólintott. A szívéből, nem az elméjéből szólt:

– A fény nem harcol. Csak világít. És te… te tanítottál meg erre.

Rich háttérbe húzódott.

A nő elmosolyodott. De a mosoly mögött ott volt valami más is.

Valami, amit még nem mondott el. Valami, ami sötétebb volt bármelyik kapunál.

– Most tovább kell menj, Daniel. Mert a Negyedik Kapu… csak az első igazság formaöltése. Ami ezután jön, az egy ablak. Azokra, akik minket figyelnek.

- Rendben. Szárnyaljon lelked, néhai nővérem! Nyugodj békében. - búcsúzott. Franciska pedig vakító fehér fénnyel tűnt tova.

És aztán az éter reccsent egy nagyot . A világ határai ismét megremegtek…

XXV. fejezet – Az Ablak Másik Oldala

A tér nem úgy repedt meg, mint üveg. Inkább nyílt, mint egy ősi könyv, amelyet túl sokáig zárva tartottak. A hajszálrepedések fény helyett árnyékot engedtek át – de nem sötétséget, nem gonoszt… hanem valamit, ami figyel.

Dani felnézett. A levegő vibrált. Hang nélkül hallotta: valaki suttogta a nevét, de nem a fülével hallotta – hanem a szívével. Richard is megfordult, és arcán ott volt valami, amit Daniel még sosem látott rajta:

Félelem.

– Ők észrevették, hogy kapcsolódtunk – mondta halkan. – A kapcsolat… nem egyirányú volt.

Ismét a Kőkönyves szobában találták magukat– és az emelvényhez siettek.

A lapok egyre gyorsabban pörögtek maguktól, míg egy képnél meg nem álltak. Egy szem. Nem emberi. Nem bestiális. Inkább olyan, mintha maga az éjszaka nyitotta volna ki tekintetét.

– Azok, akik az első Őrzőkkel szövetkeztek. Akik a kapukat építették. És akik most újra ébrednek.

Richard hangosan olvasta.

– A Megfigyelők… Mi csak árnyékai vagyunk az akaratuknak. Látnak minket. És ha látnak, hívhatnak.

Ekkor… a levegő megdermedt.

A világ peremén – a semmi és a valóság határán – egy új alak jelent meg, a fiúkkal együtt. Egy árny. De nem Mester. Nem Karlton.

Valaki más.

Egy ismeretlen nőalak, lebegő hajjal, arcát ködfátyol borította. A hangja nem szólt – de mindenki értette. Telepátiával.

– Egyensúly volt. Fény, Árnyék, Kapuk küszöbén.

A nő alakja lassan eltűnt.

De a helyén ott maradt egy kulcs. Nem fizikai. Inkább emlék. Egy szó, amelyet Daniel csak álmaiban hallott:

Eredet.

– Az ajtó, amin soha senki nem ment még át. Ami mindenek előtt volt.

Dani döbbenten kérdezte:

– Az első igazság? A kapuk mögötti eredeti valóság?

Richard csak bólintott. Nem a sötétségbe visz – hanem a kezdő fénybe. Oda, ahol minden titok, minden emlék, minden fájdalom, boldogság… megszületett. Ahol, a Fényfiú lelke született.

XXVI.. fejezet – A Kapunyitók Útja

Az ajtó lassan kinyílt előttük. Úgy, inkább mint egy álom, ami újra álmodja önmagát.

A talaj eltűnt, és egy lebegő hídon találták magukat – nem fából, nem kőből, hanem emlékekből. Minden lépésnél hangokat hallottak – gyermekkori kacajokat, fájdalmas sóhajokat, rég elfeledett neveket.

Daniel hátranézett. A valóság, ahonnan jött, már csak fénycsík volt mögöttük.

Richard lehunyta szemét, és egy ősrégi nyelven kezdett beszélni:

– "Orren vela istenai. Ramor atath."

A világ nyelve. A kezdet nyelve. Érzem.

A szavakra reagált a híd – fényminták futottak végig rajta, és egy kapu jelent meg előttük: nem fizikai, hanem belépés a lélekbe. Daniel szinte érezte Richard aggodalmát.

– Ez a próba – suttogta Rich. – A múlt elfogadása. Aki megtagadja, leesik a hídról. Daniel először lépett át a fénybe.

A világ megváltozott.

Nem volt többé űr, sem tér. Egy régi otthonban találta magát – egy kis házban, ahol valaha kisfiúként élt. De valami nem stimmelt.

Az ablakból nem a táj látszott… hanem saját arca – felnőttként.

– Ez csak emlék – próbálta mondani.

De a ház válaszolt:

– Nem. Ez eredet. Amit elfelejtettél. Amit elzártál magadban.

– Dani… lélekben akkor is veled voltam.

A fiú döbbenten nézett rá.

– Anya?

Hermina bólintott. De nem felelt. Inkább csak kinyújtotta a kezét – és a levegőbe rajzolt egy jelet.

A Kapunyitók Jelét.

A ház megremegett. Falai lehullottak, mintha soha nem is lettek volna. És most ott álltak újra a hídon.

– Most jövünk rá, kik vagyunk valójában, ugye? – kérdezte.

Édesanyja halkan bólintott.

– Az első kapu… nem ajtó. Hanem önmagunk.

És akkor… a fény újra változni kezdett.

Egy újabb világ rajzolódott ki.

De most már nem volt benne múlt.

Csak tiszta, sötét tükörfelület, ami még nem íródott meg.

– Készen álltok? – kérdezte Hermina.

– Ez már nem az emlékek tere. Hanem a változásé.

XXVII. fejezet – Az Eredet Forrása

A tükörvilág határán megállt az idő.

Nem volt szél, nem volt hang, nem volt szívverés. Csak két alak állt a semmi szélén – egy Érző, és egy Kísérő. És előttük: a Forrás.

Nem víz volt, nem láng – hanem tiszta teremtő anyag. Folyamatosan mozgó fénycsíkok, amelyek egyszerre tűntek élőnek és tudatosnak.

– Ez az, amit az Őrzők rejtegettek. A világ szíve. Itt nem csak események születnek… itt eldől, hogy mi létezhet egyáltalán. - ébredt rá Daniel.

Megérezte, hogy a tér válaszol rá. Minden gondolata – még a legapróbb félelme is – visszhangot vert a Forrásban. És akkor… felvillant előtte valami.

Egy emlék, amit nem élt át. Egy lehetséges múlt.

Ő – egyedül. Egy másik valóságban. Egy világban, csak egyedül bolyongott – saját erejétől elszigetelve.

És ekkor megszólalt a Forrás. Nem szóval. Inkább érzéssel.

Dönts: maradjon-e, ami most van… vagy teremtődjön meg az, ami lehetett volna?

Richard mellé lépett.

– Érzed? Ez nem csábítás. Ez választás. És amit most választasz… az megírja a világot.

Daniel felnézett. A Forrás pulzált. Egyre gyorsabban. A fiú, lehunyta szemét, szembenézett a saját kívánságával.

A Jövőt választotta.. Azt, amit már elkezdett élni. Franciska emlékét, a kapuk próbatételét – mindent, amiben fájdalom is volt, de… igazság is.

Abban a percben értette meg: A végtelen Káosz csak is úgy alakulhat ki, ha a Fény pusztítja el önmagát. Ezért nem támadta meg őket, a mester. Elmondta Richardnak.

A Forrás ekkor felizzott. Lángolt, majd egyetlen villanással összehúzódott.

És Daniel újjászületett. De most már a teljes Fény és Élet szíve szerint. Ekkor az éteri világ lassan lehullott róluk. Újra ott álltak a hídon, de már nem lebegtek. Szilárd talaj volt alattuk. Égbolt fölöttük. A világ… lélegzett.

De mielőtt elindulhattak volna, egy utolsó hang csendült fel mögöttük.

Nem a Forrásé.

– Megírtad a világod… de valaki figyelt, miközben írtál.

Mindketten hátrafordultak. Egy alak állt ott. Daniel egy más változata.

A két entitás csak nézte egymást.

XXVIII. fejezet – A Visszhang 

Ő ott állt.

Egy ismerős alak, de a tekintete – időtlen. A szemeiben mintha egy egész világ tükröződne. De nem az a világ, amit Fényfiú választott. Hanem az összes másik, amely nem történt meg. A Káosz univerzuma.

– Nem vagyok ellenség – szólalt meg végül. A hangja fátyolos volt, mégis éles, mint a törött üveg.

– De nem is következmény – folytatta. – Én vagyok az alternatíva. Az el nem fogadott valóság. A Forrás túloldala.

Richard figyelt.

– Amíg van Emlékező, addig van Visszhang is.

Daniel tétován közelebb lépett. Nem érzett félelmet, inkább… egyfajta különös ismerősséget.

– Te… belőlem vagy, igaz?- kérdezte.

A Visszhang bólintott.

– Az vagyok, aki akkor lettem volna, ha a másik utat választod. Ha Franciskát nem mented meg.

– Miért jelentél meg?

A Visszhang hangja suttogássá halkult:

– Mert a döntésed nem teljes. Mélyen benned még mindig kérdés, vajon helyesen választottál-e. Amíg a szíved nem nyugodott meg – én létezem.

A világ körülöttük megváltozott.

A Forrásból lassan visszafolyt az energia – az éteri világ nem omlott össze, csak kettéhasadt. Két út nyílt meg Daniel előtt.

– Egyik a múltad megőrzése. -folytatta a sötét Dani.

– A másik a szíved legmélyebb kérdésére ad választ.

Daniel szótlanul állt.

Majd megszólalt.

– Egy feltétellel megyek vele.

A Visszhang meghajtotta a fejét.

– Mondd.

Dani a saját szívére mutatott.

– Ha visszatérek… teljes leszek. Nem kettő. Nem két árnyalat. Egyetlen fény. Egyetlen árnyék.

A Visszhang bólintott.

És Dani elindult vele – önmaga mélyébe, egy olyan világba, amit soha nem élt át, de mindig sejtett. Richard némán néztek őt, a Visszhangi jelenést- suttogva így szólt:

– Most dől el, ki Daniel valójában.

XXIX. fejezet – Árnyékút

A világ, ahová megérkeztek, nem sötét volt. Nem is világos. Inkább üres. Mintha minden csak várna valamire – egy hangra, egy lépésre, egy döntésre.

Dani körbenézett. A táj felismerhetetlen volt, mégis ismerős. Mintha egy régi álomból szakadt volna ki. A fák lombjai alatt sűrű köd mozgott, de a föld nem adott visszhangot a lépteire.

Mögötte a Visszhang lépdelt hangtalanul, kezében egy apró, fekete tükröt tartva.

– Ez a világ nem teremteni akar – mondta halkan. – Ez csak emlékeztetni.

– Arra, ami nem történt. De benned maradt.

És ekkor a ködből alakok kezdtek kibontakozni.

Daniel saját arcát látta, újra és újra – de mind más volt. Egyik dühös, másik közönyös, harmadik megtört. Mind olyan ő, aki soha nem találkozott Franciskával, a tavi kislány lelkével, Richarddal...

– Ők mind te vagy – suttogta a Visszhang.

A fiú szíve lassan, alulütemezetten kezdett dobogni.

Az alakok sorba álltak körülötte – halk suttogásuk, mint szél a csontokon:

– "Nem választottál minket."

– "Mi is lehettünk volna valóság."

– "Te voltál a kapu… és bezártál minket."

Daniel elgondolkozott. Egyik árnyalak odalépett hozzá, és a vállára tette kezét. A bőre hideg volt, de nem fenyegető. Inkább üres.

– Megbánás nélkül nem létezhet hiteles döntés – mondta az alak. – Mi vagyunk a megbánás. A kérdés, amit nem tettél fel:

"Mi lett volna, ha másképp döntesz?"

Daniel rá nézett.

– Ti vagytok a Káosz. Ami kioltja a Fényt, nem jó.

– Igen – felelte a Visszhang. – Az emlékezés nem csak azt őrzi, ami volt… hanem azt is, ami lehetett volna. Elias lehunyta a szemét. Belül keresett. És ekkor…Meglátta magát egy másik életben.

Teljesen egyedül.

Nem volt Richard. Nem voltak Őrzők. Nem volt Nagyi.

Csak ő… és a hatalom, ami benne ébredt, irány nélkül.

És akkor megszólította Visszhangját:

– Nem cserélnék veled. Mert amit választottam… szeretet volt. Nem könnyű, de igaz. Az erőmet a Fény vezeti.

Az árnyalakok elnémultak.

Lassan háttérbe húzódtak, majd beleolvadtak a ködbe – nem haraggal, hanem elgyengülve. Mintha csak ennyit akartak volna: hogy Daniel lásson és értsen.

A Visszhang utoljára felé fordult.

A tükörben Daniel saját arcát látta. Nem torzan. Nem gyermekként.

Hanem teljességben.

– Most már készen vagy – mondta a Visszhang. – Engem többé nem kell keresned. Mert feloldottál. Részed lettem… de nem urallak.

A világ halványodni kezdett. A köd visszahúzódott, és Daniel újra ott állt a hídon.

Richard mosolygott – nem örömmel, hanem békével.

Dani pedig csak ennyit mondott:

– Most már biztos vagyok. Jól döntöttem! Önmagamra találtam.

XXX. fejezet – A Negyedik Kapu

A dombtetőn álltak. Semmi különös nem volt rajta. Se faragás, szimbólum, még csak virág sem.

Daniel tudta: ez a kapu nem kifelé, hanem befelé nyílik.

– Ez az utolsó előtti kapu – mondta Richard halkan. – Ez már nem a világodat mutatja meg… hanem azt, amit elhagynál, ha belépnél az utolsóba.

Richard kezét a kapura tette. Végigsimította az anyagát – fémnek látszott, mégis élő szövetnek érződött.

Dani odalépett. A kapu meg sem rezzent, de valami… megváltozott körülötte. A levegő megdermedt. A táj hangtalan lett.

És a kapu beszélni kezdett. De nem hangon – emlékekkel.

Daniel látott egy jelenetet. Anyja arcát. A napot, amikor először érzett valami furcsát, amikor megszületett – és ezzel megpecsételte a sorsát. A pillanatot, amikor először találkozott nővérével – és azt, amikor el kellett engednie valakit, akit szeretett.

A szíve mélyére nézett. Olyan részekre, amelyeket még nem érintett: a türelem olykori hiányára. A büszkeségére, ami néha Visszhangja árnyékában megszólalt.

És akkor… a kapuhoz szólt.

– Feladnám az önmagamról alkotott régi képem. Az elképzelést, hogy mindig tudom, merre tartok. Ám nem adnám fel azt a vágyat, hogy mindenkit megmentsek. Mert… ez a feladatom.

A kapu remegni kezdett.

Egy hajszálnyi fény repedt végig rajta, mint amikor egy jégrétegen halad valaki – és a következő pillanatban kinyílt. Mögötte nem volt semmi. Csak csend. És fény.

– Ez az út… már nem csak az enyém. De tudom, hogy végig kell járnom.

És belépett, Richarddal.

A kapu becsukódott mögöttük. Nem záródott – csendesedett. Mint egy szívdobbanás, ami már nem fáj, csak emlékeztet. A Mindenség újra színt kapott. És Dani nem volt már ugyanaz. Mert a fényt választotta. Minden hibájával, félelmével, múltjával – és szeretetével együtt.

XXXI. fejezet – A Szív Kapuja

A világ lecsendesedett. A belső harc véget ért. De a fiú tudta: az út nem ért véget. Mert a legfontosabb kapu csak akkor nyílik, ha az ember készen áll lemondani önmagáról – más, a Fény érdekében.

A Szív Kapuja egy tisztás közepén állt. Nem volt monumentális, sem fénylő – egy egyszerű ív, növényekkel benőve, gyökerek kapaszkodtak rajta, mintha az idő is meg akarta volna tartani.

És előtte… ott pihent egy Hófehér galamb, Daniel édesanyja kezében.

Most valóban ő volt ott. Nem csak látomás, nem tükörkép, nem emlék – hanem a hús-vér Hermina. A haja lágyan omlott vállára, ruhája szinte beleolvadt a föld zöldjébe, és szemében… fájdalom és büszkeség együtt izzott.

– Megváltoztál – mondta halkan.

Dani bólintott.

– Te is.

– Én mindig itt leszek veled, Dani. A szívedben. Az erődben. – suttogta anyja, és megérintette a kaput. A kapu mögül halvány fény derengett. Nem hívott, nem vonzott – csak jelen volt. Mint a szeretet, amit nem kérnek, mégis mindig adnak.

Hermina lehajtotta a fejét.

– Tudod, mit jelent átlépni?

Daniel mély levegőt vett, mosollyal.

– Igen

– Akkor most mondd ki.

Elias előrelépett. Kezét a kapura tette. A fa alatt megérezte… az őseit. A tanítóit. Mindenkit, aki valaha kereste az utat, de nem mert végigmenni rajta.

És akkor kimondta:

– A nevem Daniel, Tisztánérző vagyok. Nem csak Fényfiú. Nem vagyok csak Híd. Aki lát. Aki érez. Az erőmet képes vagyok irányítani és megtaláltam önmagam. Elengedtem, lezártam mindent- ami visszahúz. Haladok előre. Köszönöm nektek!

A kapu megnyílt. A Szív és tiszta Szeretet küszöbén elbúcsúzott édesanyjától, egy nagy öleléssel, majd áthaladt Gyógyítójával az átjárón.

A portál bezárult mögöttük.

Nem volt semmi különös. Csak az emberek világa – de megváltozott. Mert Dani most már más szemmel látott. Tisztábban. Mélyebben. Igazabban.

Danee / A_Boii /